Archive for March, 2011

A Gonosz Tengeri Boszorka

A két kalózpalánta, Mirkó és Marci, a tengeren ringatóztak. A fedélzeten társasjátékoztak, süttették a hasukat a napon, nagyon jól töltötték napjaikat. A víz felszínén kis hullámok fodrozódtak, sirályok kőröztek hajójuk felett, delfinek és halacskák úszkáltak körülöttük.

Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy egy sirály egyre hangosabban rikoltozik és rendre rászáll az árbocukra.  A főárboc tetején van az árbockosár. Ide szoktak a tengerészek felmászni, hogy minél távolabbra lássanak. A kiskalózok azt hitték mutatni akar valamit a madár, így  felmásztak a kosárba, hogy körülnézzenek. Néztek jobbra, balra, nem láttak semmit. A tenger nyugodt volt, a bárányfelhők csöndben úsztak az égen. Hirtelen megpillantottak egy aprócska szürke szigetet tőlük nem túl messze. Arra irányozták a hajót, hogy közelebbről is megnézzék.

Pár perc alatt odaértek. Meglepődve látták és hallották, hogy egy nagyon, nagyon szomorú, púposhátú kis bálnának a hátát látták.

“Szia! Hogy hívnak? És miért sírsz ilyen nagyon?” – kérdezte Marci.

“A-a-a-z Anyukámat és a-a-az Apukámat bezárta a Gonosz Tengeri Boszorka! Brühühüüüüü! Egyedül vagyok és félek!” – zokogta a bálnácska.

“Pupinak hívnak” – tette hozzá.

A két kalóz összenézett és nagyon elszomorodtak ők is.

Próbálták megvigasztalni a bálnagyereket, de nem sikerült, egyre zokogott csak. Akárhogy gondolkodtak, nem és nem hallottak még erről a Gonosz Tengeri Boszorkáról.

“Pupi! Mi lenne ha kiszabadítanánk a szüleidet?’ – javasolta Mirkó.

“Azt nem lehe-e-e-e-e-t….” – bömbölt Pupi – “Mélyen a tenger fenekén vannak egy barlangban, aminek a kijáratát egy hétkarú polip őrzi. És nem is tudom pontosan hol is van az a barlang.”

A kis kalózoknak eszükbe  jutott, hogy nem is túl régen találkoztak egy varázslóval a Dinók szigetén, hátha Ő tudna segíteni megtalálni és kiszabadítani a bálna szülőket.

Meséltek Pupinak a varázslóról és beavatták a tervükbe: elmennek a szigetre ahol a mágus él, és segítséget kérnek Tőle.

“Szerintetek segíteni fog?” – kezdett el reménykedni Pupi.

“Biztosan!” – vágták rá a fiúk nagy határozottsággal, holott korántsem voltak ilyen biztosak a dolgukban. De nem akarták Pupit megint letörni. Végre abbahagyta a zokogást és már csak halkan szipogott.

Elindultak hát a varázsló szigete felé. A hajó mellett úszott a kis bálna, nagyon figyelve, hogy le nem maradjon.

Két napig hajóztak mire elérték a szigetet. Kikötöttek a parttól távolabb, csónakba szálltak és kieveztek a partra. A parton körülnéztek és egy nagy, kéttörzsű fa irányába indultak. A kéttörzsű fa mellett jobbra kanyarodtak a sziget belseje felé, és mentek amíg el nem érték a sziget legnagyobb hegyének alját. Itt élt az egyik barlangban a Varázsló.

Illedelmesen próbáltak kopogni, de azt ők is hallották, hogy bizony ez annyira halk ahogyan a kövön kopognak, hogy biztos nem hallhatta meg a Varázsló. Így jó hangosan beköszöntek:

“Szia Varázsló!”

Dörmögés, morgolódás és mocorgás hallatszott a barlang belseje felöl. Majd előtűnt egy csúcsos kalpag, egy morcos fej majd a varázsló többi része.

“Ki merészel háborgatni nagy magányomban? Éppen teát főztem! Ajánlom, hogy ne hűljön ki miattatok!” – mérgelődött, majd észrevette kik is állnak a nem létező küszöbe előtt.

“Ti vagytok már megint! Nem megmondtam, hogy többé ne zavarjatok? Egyszer már segítettem, többször nem fogok!” – ezzel hátat fordított és indult vissza a barlangjába.

“Kérlek, hallgass meg! A Gonosz Tengeri Boszorka ellen kérjük a segítségedet! Csak épp semmit sem tudunk róla.” – kiabálta Mirkó.

“Ti a Gonosz Tengeri Boszorkához akartok menni? Megőrültetek?” – fordult meg a Varázsló. – “Elment minden józan eszetek? Az a némber egy igazi hárpia! Veszélyes és félelmetes! Mi dolgotok van vele? Már megint valami rossz fát tettek a tűzre?”

“Nem miattunk kell megtalálnunk. Találkoztunk egy kis púposhátú bálnagyerekkel akinek elrabolta a szüleit és fogva tartja őket valahol a tenger mélyén egy barlangban” – vágta ki egy szusszra Marci. – “Megígértük, hogy segítünk megmenteni őket. Pupi olyan szomorú volt és nagyon félt, megesett rajta a szívünk.”

“És mi közöm nekem ehhez?” – morcogott tovább a Varázsló.

“Mi nem tudunk a Boszorkáról semmit. Pedig ha sikerrel akarunk járni akkor minél többet kell róla tudnunk! Például, hogy hogyan cselezzük ki, vagy egyáltalán hol tartja fogva Pupi szüleit. Nem tudtuk ki máshoz fordulhatnánk. Te olyan okos vagy és tapasztalt, biztos tudod merre menjünk .” – hízelgett Marci.

A varázsló egy mogorva, öreg varázsló volt, aki nem szerette az embereket valami nagyon. Viszont azt nagyon szerette ha szépeket és jókat mondanak róla. A fiúk pedig pontosan tudták: hízelgéssel és szép szavakkal megenyhíthetik a varázsló szívét és segíteni fog nekik.

“Csak benned bízhatunk: mindig okos tanácsokat adsz és jó ötleteid vannak” – hízelgett tovább Mirkó – “múltkor is megmentettél minket! Senki más nem tudott volna olyan gyorsan ilyen okosat kitalálni, mint te.”

“Tényleg? Na, jól van, elismerem, tényleg okos vagyok. És elég csalafinta is.” – az öreg kezdte beadni a derekát, nem kellett már sok.

“Most is garantáltan kitalálsz majd egy zseniális tervet és együtt megmenthetjük a bálnákat!” – folytatták a fiúk.

“Együtt? Na azt nem!” – kiáltotta el magát az öreg. – “De tervet azt javasolhatok nektek. Nem fogok veletek menni az óceán fenekére! Azt ne is reméljétek!”

A kis kalózok őszintén örültek ennek, hiszen ők sem akarták volna, hogy egy zsémbeskedő varázsló nehezítse meg a mentőakciót. Annak viszont őszintén örültek, hogy hajlandó segíteni!

“Fiúk, gyertek be a barlangba, mostanra kész a tea is, az asztal mellett megbeszéljük mit is lehet csinálni és elmondok mindent amit a Gonosz Tengeri Boszorkáról tudok.”

A fiúk egész nap és fél éjszaka a barlangban ültek. Terveket gyártottak és vetettek el, majd hajnalra nagy nehezen megszületett a végső terv!

A tervhez ajándékot is kaptak a Varázslótól.

“Mindketten kaptok Tőlem egy-egy kristályt. Amíg ez a nyakatokban van képesek lesztek a víz alatt is lélegezni, mint a halak. Óvatosak legyetek, vigyázzatok magatokra és járjatok sikerrel!” – búcsúztatta őket a felkelő nap fényében. Majd utánuk szólt: “És majd hozzátok vissza a kristályokat!”

A fiúk holtfáradtan értek vissza a csónakhoz, alig volt erejük a csónakkal a hajóig elevezni. Pupi ezt látva szájába kapta a csónak zsinórját, amivel ki szokták kötni a parthoz, és nagy lendülettel visszahúzta őket a hajóhoz.

Pupinak várnia kellett a hírekkel egészen délutánig, mert a fiúk lefekvés előtt csak annyit tudtak mondani, hogy “Van egy tervünk!” és már aludtak is.

“A Boszorka barlangja nagyon közel van ahhoz a barlanghoz ahol a szüleidet őrzi a Hétkarú Polip. Akármit teszünk meg fogja hallani a csatazajt, tehát el kell csalni őt a barlangok közeléből.” – kezdte el mesélni Marci tervet és a részleteket. – “A barlangok a Tengermély Hegység lábánál vannak, az Alvó Vulkántól alig egy kőhajításnyira.”

“Te és a barátaid fogjátok elcsalni a közelből a Boszorkát.” – vette át a szót Mirkó.

“Jaj ne, ez nagyon veszélyesnek hangzik, én nem vagyok ilyen bátor!” – sikított fel Pupi.

“Dehogynem!” – nyugtatták meg a felzaklatott bálnagyereket a fiúk – “Az lesz a dolgod, hogy hatalmas hullámokat kell keltened a farkaddal a barlang közelében, hogy a Boszorka azt hihesse kitörni készül a vulkán. Ettől biztos megijed és megpróbál minél távolabb menni.”

“Esetleg tudsz hívni néhány barátodat, hogy segítsenek?”

“Ó. Az nem lesz gond, megyek is! Egy óra múlva ott találkozunk a Vulkán közelében!” – Pupi már ment is volna, mikor eszébe jutott: “Ti hogy fogtok lejönni a tenger fenekére? Ha jól tudom az emberek nem képesek a víz alatt lélegezni. Nekünk bálnáknak is fel kell időről időre jönni a víz tetejére levegőt venni.” – és ekkor megint hatalmas zokogásban tört ki.

“Ne félts minket, kaptunk a Varázslótól két amulettet amivel tudunk levegőt venni a mélyben is, mint a halak. … Most mi a baj? Miért sírsz még mindig? – értetlenkedtek a fiúk.

“Az Anyukám és az Apukám nem tudnak feljönni a víz felszínére ha egy tengeri barlangban vannak! Mi történhetett velük? Hogyan kapnak levegőt ott lent?”  – hangzott a válasz és egyre hangosodott a bömbölés.

“Biztos jól teleszívták  a tüdejüket levegővel. Nem lesz semmi baj!” – nyugtatgatták Pupit. – “De most siess és hívd el minél több barátodat, hogy óriási hullámokat tudjatok csapni!”

Pupi még szipogott egy kicsit, majd eliramodott a barátait megkeresni.

Egy óra múlva a kiskalózok kardjukkal a Vulkán közelében várták a hullámokat. Kikötötték magukat jó hosszú kötelekkel egy korall ágaihoz, nehogy elvigye őket is a hullámzás majd. Tökéletesen ráláttak a Boszorka barlangjára és a másik barlangra is, ami előtt ott strázsált a Hétkarú Polip, de ők nem látszódtak.

Pár perccel később érezték az első hullámokat, amik egyre erősödtek, míg majdnem viharossá nem váltak. Legalábbis a felszínen így nevezték volna. A tenger alatt pedig nem tudtak rá jobb szót.

Nem kellett sok idő, hogy a Boszorka is megérezze a hullámzást és kíváncsian kidugja a fejét a barlang bejáratánál. Mikor látta mekkora hullámok kavarognak körülötte azt hitte, hogy a Vulkán készül kitörni és nagyon megijedt. Összeszedte a legfontosabb dolgait, és – iszkiri – eliramodott. Otthagyott csapot-papot, hátra se nézett. Mirkó és Marci csak erre várt, elindultak a börtön-barlang bejárata felé, hogy megküzdjenek a félelmetes Polippal. Döbbenten látták, hogy bizony a Polip legalább annyira megrémült a hullámoktól, mint a Boszorka és ő is sietve távozott.

“Ez jó, örülök, hogy nem kell megvívnunk vele. De a kulcsot is elvitte! Nem tudjuk kinyitni az ajtót!” – mérgelődött Marci.

“Várj egy kicsit, mindjárt kitalálok valamit. Adj egy percet!” – gondolkodott lázasan Mirkó.

“Megvan! Hívd ide Pupit és a barátait, siess!” – kérte Marcitól – “Addig én előkészítek mindent!”

Miközben Marci gyorsan elúszott, Mirkó tengeri indákat vágott egy közeli bokorról és rákötözte őket a rácsokra. Mikor odaértek a kis bálnák, öten voltak, akkor mindegyiknek a szájába adott egy-egy indát és arra kérte őket, hogy egyszerre és óriásit rántsanak rajta.

Marcival ők is megfogtak egy-egy indát és:

“Egy, Kettő, és Hááárom!” – vezényelt.

Elsőre az ajtó meg sem mozdult. Pupi Anyukája és Apukája látta miben mesterkednek a gyerekek. Másodszorra mikor elhangzott a Hááárom! akkor ők belülről nyomni kezdték a börtön ajtaját. Harmadikra a az ajtó hangos reccsenéssel megadta magát.

Kiszabadultak!

Nagyon gyorsan felúsztak a felszínre levegőért és, hogy minél messzebb legyenek mikor a Boszorka rájön az átverésre. A többi bálnagyerek pedig hamar hazaúszott.

Pupi és a szülei a  felszínen hatalmas örömködés közepette ölelgették egymást.

“Nagyon köszönjük a segítséget! Nem is tudom hogyan hálálhatnánk meg!” – örömködött BálnaAnyuka – “Azt hittük sose fogjuk Pupit újra látni! Alig bírom elhinni, hogy újra együtt vagyunk!”

“Bármikor szükségetek lesz segítségre mi ott leszünk!” – ígérte BálnaApuka – “Örökké hálával tartozunk nektek a bátorságotokért és jó szívetekért!”

“Nagyon köszönjük, de nem szükséges. Láttuk Pupit mennyire neki van keseredve, nem tehettük meg, hogy nem segítünk neki!” – mondta Mirkó és Marci is – “Igazán örülünk, hogy a végén minden jóra fordult és sikerült!”

“Áruljátok el miért tartott fogva bennetek a Boszorka?” – ezt a kérdést fel kellett tenniük a fiúknak. Nagyon kíváncsiak voltak.

“A Boszorka egy régi tekercsben olvasta, hogy ha sokáig fogva tart a közelében két púposhátú bálnát akkor a varázsereje meg fog növekedni.” – válaszolta BálnaApuka és BálnaAnyuka – “Mi tudjuk, hogy ez nem így van, de nem bírtuk meggyőzni. És nem hitte el, hogy ha napokig nem megyünk fel a felszínre levegőért elpusztulunk. Az volt a szerencsénk, hogy nagyon, óriásian, teleszívtuk a tüdőnket mikor elkapott bennünket. de már nem sokáig bírtuk volna.”

A két kalózpalánta teljesen kikelt magából!

“Ez milyen hülyeség?! Hogy képzelheti ezt valaki? És hogyan gondolhatja, hogy neki jobb lesz attól, hogy másokat kínoz?!” – teljes volt a felháborodása a fiúknak – “Nem hiszem el, hogy valaki ilyen buta lehet!”

“A butaság és a tudatlanság sok baj és bánat okozója, sajnos. De ami még rosszabb teljesen hajthatatlan volt, nem hallgatott az érveinkre és nem lehetett megbeszélni vele.” – szomorodott el újra BálnaAnyuka.

Még egy jó darabig beszélgettek arról, hogy mit is lehetne ilyen helyzetben még tenni, és talán mivel lehetne még meggyőzni a Boszorkát.

Egy idő után azonban olyan éhesek lettek, hogy kénytelenek voltak a világ nagy dolgai helyett a saját gyomrukkal törődni. A bálnacsalád mielőtt hazament volna megfogta a vasmacskát és behúzták a legközelebbi sziget kikötőjébe a kis kalózok hajóját. Így legalább ők is kényelmesen megtömhették a bendőjüket.

A teljes kikötő népsége ámulva nézte amint a hajót bevontatja két felnőtt és egy ficánkoló, nagyon boldog bálnagyerek a dokkokba.

Amint a fiúk partra szálltak mindenki hallani szerette volna mi történt! Nem láttak még ilyet, és sejtették, hogy egy igen érdekes kaland lehet a háttérben!

Hát még ha tudták volna Mirkónak és Marcinak még hány ilyen érdekes kalandja volt! 🙂

Leave a comment »