Posts tagged varázsló

Az elvarázsolt erdő

Mirkó es Marci kalózok a varázssziget ovijában nagyon jól érezték magukat. A kis tündérek, koboldok és manók meghívták őket, hogy maradjanak még egy hétig és játszanak velük. Mirkó és Marci is örültek a lehetőségnek, hogy minél jobban megismerhessék a varázsovit. Cserébe ők pedig minden nap meséltek egy-egy kalandról ami megesett velük.

Az első ilyen kalandjuk az elvarázsolt erdőben történt. 

Az Elvarázsolt Erdő

Egy nehéz hónap után a kalózhajóval, amin Mirkó és Marci szolgáltak, felfelé haladtak egy folyón. CsempészVárosba tartottak, ami arról volt híres, h szabadon megszállhattak és megpihenhettek ott csempészek, kalózok és más rosszcsontok. Mikor odaértek a kapitány egy hét pihenőt rendelt el. Ez idő alatt a legénység tagjai szabadon azt csinálhatták amit szerettek volna. Első nap a két kiskalóz elmentek a várost megnézni. Késő este értek csak vissza a hajóra, a kabinjukba. Nem sokkal később furcsa kaparászást hallottak az ajtó felül. Kinyitották, hogy megnézzék ki az és mit akar. Egy apróka Egérke sietett a szobába. Illedelmesen bemutatkozott és elmondta, hogy ő Egérke, a nagy mágus Magoo varázslóinasa. Egy nagy-nagy kéréssel szeretne a fiukhoz fordulni a nagy varázsló. Az egyik varázslatokhoz használt alkatrésze elfogyott. A Csillagvirág port kellene beszerezniük. A Csillagvirág csak az Elvarázsolt Erdőben található. A két kiskalóz nem értette, hogy miért pont nekik kellene elhozniuk a Csillagvirág port. Egérke elmagyarázta nekik, hogy a nagy mágus álmodott kettőjükről és ezért szeretné, ha ők oldanák meg ezt a feladatot. Bízik benne, hogy sikerülni fog nekik! És még azt is tudni kell, hogy az Elvarázsolt Erdőbe nem teheti be a lábát varázsló, vagy varázsló tanonc, tehát sem Magoo a nagy mágus, sem ő, Egérke nem mehetnek sajnos.
Mikor Mirkó és Marci ezt meghallották úgy döntöttek, hogy elvállalják a feladatot, hiszen úgyis van még majd egy hét szabadidejük, biztos érdekes kaland lesz!
Egérke annyira megörült ennek, hogy nagy örömében még azt is kikotyogta, hogy ha sikerrel járnak, akkor még jutalom is fogja várni őket. Ennek felettébb megörültek a kis kalózok!

Másnap reggel összekészítettek 3 napi élelmet, a hálózsákjukat és nekiindultak. Azt tudták, hogy az Elvarázsolt Erdő nem messze fekszik Csempészvárostól, egy kevés gyaloglással el is fogják érni. Amikor odaértek eléggé meglepődtek, hogy ez egy közönséges erdő csupán. Semmi különleges vagy elvarázsolt nem volt! Elindultak befelé, bár nagyon nem tudták, hogy pontosan merre is menjenek. Nem sokkal később zeneszót hallottak a távolból. Eldöntötték, hogy megnézik kik zenélnek. Jó móknak tűnt, és vidám dallamokat hozott a szél. Egy tisztás széléről figyelték a furcsa kompániát aki a tisztás közepén játszottak: egy krokodil hegedült, egy majom furulyázott, egy színes hátú teknős dobolt és egy kígyó táncolt. Ha nagyon kedves és szép dallamot játszottak akkor a fák is csatlakoztak és énekeltek, ha viszont nem tetszett nekik amit hallottak akkor fújozni kezdtek. Ekkor jöttek rá a fiúk, hogy miért is hívják Elvarázsoltnak ezt az erdőt – varázslatos dolgok eshetnek meg benne.

Mivel nekik is nagyon tetszett a zene, jókedvűkben kiléptek a tisztásra és szóba elegyedtek a zenészekkel. Mivel amúgy is ebédidő volt már, jóízűen megebédeltek és sokat beszélgettek. A kiskalózok meséltek a hajóról, a folyókról és tengerekről, az állatok pedig az elvarázsolt erdőről, a dalaikról és a hangszereikről. Beszélgetés közben kiderült, hogy Mirkó és Marci a Csillagvirág poráért jöttek. A két kiskalóz ekkor döbbent rá, hogy alapvetően azt sem tudják, hogy néz ki és milyen az a Csillagvirág.
Erre mind a négy állat egymás szavába vágva elkezdte dicsérni a Csillagvirág szépségét, illatát, csodálatosságát és minden egyéb tulajdonságait. Egy kis idő után Mirkó közbevetette, hogy ez mind szép és jó, de még mindig nem kaptak arról információt, hogyan is néz ki a virág. Az állatok felnevettek, majd a színes teknőc elkezdte mondani, hogy a Csillagvirág egy nagy, tulipánhoz hasonló virág, csak sokkal nagyobb. Kívül ezüst színű, belül arany. A pora ami a kehelyben található viszont gyémánt színekben pompállik.

Olyan jól elbeszélgették az időt, hogy rájuk esteledett. Elhatározták, hogy ezen a tisztáson fognak aludni és majd holnap mennek tovább. Az útirányban nem nagyon tudtak megegyezni, mivel senki nem tudta merre is kell keresni a Csillagvirágot, de abban mind biztosak voltak, hogy meg fogják találni!

Másnap reggel együtt felkerekedtek és elindultak. Mentek mendegéltek az erdőben míg egyszer csak az elől haladó kiskalózok valaminek nekiütköztek. Nem láttak semmit az orruk előtt, azt hitték csak megbotlottak. Felálltak és mentek volna tovább, de ugyanúgy nekiütköztek valaminek. Elkezdték kitapogatni mi lehet előttük. Azt vették észre, hogy egy láthatatlan fal állja útjukat. Tapogatták hátha találnak rajta egy ajtót, ablakot, részt, valamit amin átjuthatnak. De semmit sem találtak! A nagy keresgélés közben egy katica mindig ott volt a fal egy pontján. El akarták hessegetni, hogy ott is megnézzék, de nem tudták arrébb tenni. Próbálkoztak vele, hogy odébb lökjék, de a katica csak sértődötten hátat fordított nekik. Próbálták leszedni egy levéllel, de ugyanaz történt. Akármi csináltak a katica nem akart arrébb menni, mindig csak dacosan hátat fordított. Ekkor Mirkónak eszébe jutott, hogy odamenjen és megkérje szépen a katicát, hogy legyen szíves segítsen nekik átjutni valahogy a láthatatlan falon. A katica odafordult és megköszönte, hogy ilyen szépen kérte. Hálából leengedte a falat, hogy át tudtak lépni rajta.

Mikor átléptek a falon egy teljesen új erdőben találták magukat. Ebben az erdőben minden furcsa barna árnyalatokban játszott. A fák törzse, a levelek, a bokrok… És furcsán jó illat terjengett a levegőben. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjenek: ebben az erdőben minden csokiból van! Volt étcsokoládé fa, gyömbéres csokoládé levelekkel, meggyes csokis termésekkel. Volt töltött csoki bokor, csoki virágok és érdekesebbnél érdekesebb csoki bokrok. Természetesen nem bírtak magukkal sem a kalózkák, sem az állatok és degeszre tömték a pocakjukat a sokféle csokival. Mikor úgy érezték egy falattal sem bírnának többet enni észrevettek egy kutat nem messze. Ennek a kútnak az egy egyik oldalán almalé folyt a másikon pedig csodás limonádé! Nagyon jól esett nekik a sok csokira a friss innivaló. Egy kis pihenés után elkezdtek tovább sétálni, hogy minél hamarabb megtalálják a Csillagvirágot. Eközben a teknőcnek eszébe jutott, hogy a csillagvirág porát csak kiskanállal lehet kiszedni a kehelyből. Marci és Mirkó is elgondolkodott, de akárhogy gondolkodtak is, rá kellett jönniük, hogy nekik bizony nincs kiskanál a táskájukban. Szerencsére a teknőc a dobjából előszedett egyet és mondta, hogy kölcsönadja nekik amikor majd kell. De kéri majd vissza, mert az is kell, hogy szépen szóljon a dobja!

Mendegéltek egész nap, de nem értek ki a csoki erdőből. Estére megéheztek és elfáradtak. Eldöntötték, hogy akkor a csoki erdőben fognak éjszakázni. Megvacsoráztak a közeli bokrokról, fákról, majd egy újabb kutat találtak. Ennek a vize olyan varázsvíz volt, hogy elég volt belőle csak egyszer inni egy nap és egész napra feltöltötte a szervezetet vízzel, tehát többen nem volt az ember szomjas. Ebből a vízből másnap reggeli is ittak, miután megreggelizték a közeli bokrok töltött csoki terméseit.

Nekiindultak, hogy tovább keressék a Csillagvirágot. Nem sokkal később megint egy láthatatlan falba ütköztek. Most már tudták mivel van dolguk, de sehol nem találtak egy katicát sem a falon! Viszont Marci észrevett egy szép szál liliomot a fal mellett. Megpróbálta arrébb legyinteni, de az csak elfordult. Ekkor odafordult hozzá és szépen megkérte, hogy engedje őket át. Elmondta, hogy a nagy mágusnak, Magoo-nak, keresnek Csillagvirágot, mert egy kis Csillagvirág port kellene gyűjteniük. A virág megköszönte, hogy szépen kérte és hálából félrehúzta a fal egy részét, hogy átmehessenek.

Mikor a fal túloldalára jutottak teljesen elképedtek. Mert még mindig az Elvarázsolt Erdőben voltak, azonban itt nem is volt erdő! Egy szál fa sem volt! Hatalmas rétre kerültek ahol csodásabbnál csodásabb virágok illatoztak és kápráztatták őket szépségükkel. Azonban az összes virág közül kiemelkedett középen egy magas, ezüstszínű, ragyogó tölcsér. Miközben a Csillagvirág felé haladtak folyamatosan gyönyörködtek a szebbnél szebb virágokba. Nagyon élvezték a szépséges rétet. Mikor odaértek a Csillagvirághoz elmesélték neki, hogy mi járatban vannak. A Csillagvirág lehajtotta a fejét és Mirkó a kiskanál segítségével egy keveset szedett az üvegcsébe, amit magukkal hoztak. Majd odaadta a kiskanalat Marcinak, aki teletöltötte az üvegcsét.

Miután végeztek megköszönték a virág segítségét, majd azon kezdtek tanakodni, vajon hogyan fognak kijutni innen? Nézegette körbe-körbe, de nem nagyon tudták eldönteni merre induljanak. Egyszer csak észrevettek egy aprócska ajtót a virág tövében. Amikor közelebbről megnézték egy aprócska tündér lépette lő az ajtóból. Elárulta a fiúknak, hogy csak akarniuk kell a kijutást és össze fognak akkorára zsugorodni, hogy kiférjenek az aprócska ajtón. Az azjtón túl oda jutnak ahonnan elindultak. A fiúk nagyon megkedvelték a zenész állatok, így nehezen tudtak csak búcsút venni tőlük. Megbeszélték, hogy amint lehet újra eljönnek az Elvarázsolt Erdőbe, hogy együtt zenéljenek, beszélgessenek és elmeséljék egymásnak mi mindent történt velük a köztes időben. Mirkó, és Marci borzasztóan örültek, hogy ilyen jó új barátokra tettek szert a kaland során!

Amikor már tényleg sikerült búcsút venniük egymástól a két fiú hirtelen elkezdett összemenni és olyan aprócskák lettek, hogy kisétálhattak kényelmesen az ajtón. A mint kiértek azt látták, hogy ugyanott vannak ahonnan elindultak és hirtelen rohamosan növekedni kezdtek. Akkorára visszanőttek amekkorák eredetileg is voltak.

Elég késő volt már, visszamentek a hajóra. Nem sokkal sötétedés után meglátogatta őket Egérke. Nagyon megörült mikor meglátta a kis üvegcsét! Elmesélte a fiúknak, hogy Magoo, a nagy mágus mindvégig bízott bennük és milyen jól is tette, hiszen sikeresen teljesítették a küldetést!
Jutalomként küldött egy-egy apróságot a két kiskalóznak.
Ekkor Egérke elővett egy-egy tölcsért. A fiúk természetesen megköszönték, de nem nagyon értették. Udvariasságból elfogyasztották az üres tölcsért, míg Egérke vígan kuncogott. Mikor végeztek újfent megköszönték az ajándékot. Egérke egyre hangosabban kuncogott és az asztalra mutatott: ott feküdt a két tölcsér a fiúk előtt újra!

A fiúk nagyot néztek! Nem találkoztak még varázs-tölcsérrel soha. Mostantól azonban mindkettejüknek volt saját varázs fagylaltos tölcsére! Ha megették a tölcsért az újra elővarázsolta magát és mindig annyi és olyan fagyit varázsolhattak bele amennyit csak akartak. Erősen kellett a kívánt fagyi gombócokra gondolniuk és azok megjelentek a tölcsérben!
Kifejezetten örültek ennek az ajándéknak, pedig már önmagában az új barátok miatt is úgy gondolták, már megérte elmenni az Erdőbe.

A kis ovis tündérek, koboldok és manók alig akartak hinni a fülüknek! Varázs tölcsér ami sose fogy ki?!

A fiúk elővették a hátizsákjukat a sarokból és megvendégelték az egész ovit a varázs fagyiból. A kis tündérek, koboldok és manók egymás szavába vágva sorolták milyen fagyikat szeretnének: eper, szeder, málna, kiwi, pisztácia, alma, fahéj, vanília, csoki, mogyoró,… és csak mondták és mondták! A fiúk nem győztek a választott fagyikra gondolni és azokat szorgalmasan kanalazták át a többiek táljába.

A nagy fagyievésbe mindenki elfáradt és jólesett a délutáni pihenő az árnyékos és kellemesen hűvös barlang-oviban.

Szép álmokat!

Advertisements

Leave a comment »

A kilenckarú polip

Egyik nyugodt este, amint ringatóztak a fiúk a hajójukkal, hatalmas rikoltozásra lettek figyelmesek. A közelben sirályok veszekedtek. A két fiú közelebb hajózott, hogy megnézzék min veszekednek a madarak.

“Én találtam!”

“Nem, az enyém! Én láttam meg előbb!”

“Nem a Tietek, az enyém! Én akarom!”

A sirályok egymás között veszekedtek egy halacska felett. A vacsorájukon vitatkoztak. Egyik sem volt túl ügyes halász, így nagyon fontos volt mindkettejüknek, hogy megszerezhesse a halat.

Mivel ez a sirályok ügye volt, a fiúk nem akartak beleavatkozni, így távolabb evezték a hajót.

Pár nappal később egy kis szigeten kötöttek ki. A szigeten gyerekek laktak. Volt kicsi, nagy, közepes, fekete, barna, szőke, fiú, és lány. Nagyon vidáman éltek, volt móka kacagás. Egész nap játszottak, csak épp az alapvetően szükséges feladatokat látták el. A vezetőjük -Bencének hívták- egy kisfiú volt. Ő szervezte meg a mindennapokat és ő tett igazságot ha veszekedtek.

Minden reggel, mikor a felkeltek, mindenki elment a közeli patakhoz mosakodni és fogat mosni, majd felöltöztek. Utána együtt összegyűjtötték a reggelinek való bogyókat és gyümölcsöket. Reggeli után a naposok rendet raktak, majd mehetett mindenki a dolgára, játszani, úszni, vagy amit szeretett volna. A nagyfiúk feladata volt az ebéd elő és elkészítése. Ehhez rendszeresen halászniuk kellett. Csakúgy, mint azok a sirályok, a fiúk sem voltak valami ügyesek. Így többször volt ebédre zöldség, gyümölcs, mint hal. Pedig mindenki nagyon szerette a halat!

A kiskalózok borzasztóan jól érezték magukat a gyerekek szigetén, nagyon örültek amikor meghívták őket, hogy maradjanak még egy hétig, esetleg kettőig, ha van kedvük.

Sokféle játékot tanultak és tanítottak, sokat kacagtak, rohangásztak és élvezték a napsütést és a tengert. Pár nap után azonban már vágytak volna egy kis halra is. De Bencééknek nem sikerült egy halat sem fogniuk. Ráadásul az volt a szigeten a szabály, hogy ha egy alkalommal nem tudnak annyi halat kifogni, hogy mindenkinek elég legyen akkor inkább egy kis tavacskába átvitték a halakat és nem ették meg őket. Ezt Bence javasolta, mert így legalább nem volt olyan, hogy a fele társaságnak jutott hal, míg a másik fele csak nézte sóvárogva. Viszont ha már egyszer megdolgoztak érte, akkor nem akarták újra szabadon ereszteni őket! Ezért kerültek át egy tavacskába, amit csak ezért építettek a gyerekek. Igazságosnak igazságos volt, de még így sem jutottak halhoz túl sokszor.

A két kalózpalánta persze úgy gondolta, hogy majd ők is kimennek halászni.

“Ma mindenki halat fog enni! Tutira fogunk egy csomó halat ma délelőtt!” – vélekedett Marci.

“Nagyon jó halászok vagyunk!” – büszkélkedett Mirkó is.

Kimentek a tengerre. Egész délelőtt halásztak Bencével együtt. Sokat nevettek közben, mert volt, hogy egymásba gabalyodtak a zsinórok, volt, hogy nem találták a csalinak szánt kukacokat, mert azok elmásztak jobbra, balra. És volt, hogy hal helyett egy ócska bakancsot húztak ki a vízből.

De a délelőtt végére, sőt a nap végére sem lett meg a kellő mennyiségű hal.

“Nagyon sajnáljuk! Azt hittük mi ügyesebbek vagyunk, de nekünk sem sikerült.” – szabadkozott Mirkó este vacsoránál.

“Sok halat fogtunk, de mindenkinek még így sem jutott volna. Holnap folytatjuk és holnap vacsorára már biztos halat fogunk enni!” – jelentette ki Marci.

Másnap folytatták is a halászatot. Két nap alatt sikerült is kifogni sok halat. Mindet elkészítették és egy nagyon jó vacsorát főztek belőle, mindenkinek nagyon ízlett. Vacsora közben beszélgettek.

“Miért ilyen kevés a hal errefelé?” – kérdezte Mirkó.

“Az úgy van” – kezdte Bence, – “hogy nem messze innen lakik a tengerben egy hatalmas kilenckarú polip aki annyi halat fog állandóan, hogy nekünk már alig marad. Nem is tudjuk elképzelni se mit csinálhat a sok hallal!”

“Soha nem kérdeztétek meg tőle?”

“Nem áll velünk szóba. Nagyon fent hordja az orrát. Valami nemes polipcsaládból származik állítólag.” – magyarázta Bence.

“Mi lenne ha mi megpróbálnánk beszélni vele?” – javasolta Marci.

“Nem lesztek túl sikeresek. Ha megunja, egyszerűen lemerül és kész.” – szomorodott el Bence.

“Hopp! Várjatok!” – rohant el Mirkó a hátizsákjához. Egy szép köves medállal tért vissza – “Ezt nézzétek! Ugye milyen szép, Marci, itt van a tied is?”

“Szépnek szép, de hogy jön ez most ide?”

“Ezt egy varázslótól kaptuk nem túl régen. Ezzel a víz alatt is tudunk lélegezni!” – vágta ki egy szuszra a két kiskalóz egyszerre. Marci gyorsan megnézte, az övé is nála volt.

Másnap reggel a fiúk a nyakukba akasztották a kristályos medált és Bencével együtt csónakkal elmentek a poliphoz. A polip épp halászott egy közeli öbölben.

“Szia! Engem Mirkónak hívnak, ő itt Marci, Bencét meg már ismered.” – kezdte Mirkó – “Szeretnénk veled a halakról beszélgetni.”

“Most halászok, ne zavarjatok!” – mordult rájuk a polip.

“Pont ez ügyben keresnénk”

“Menjetek el!” – és ezzel a polip lemerült a habokba, el a szem elől.

A két fiú beugrott a vízbe a polip után.

“Nem mehetünk el! Szükségünk van nekünk is halra! Nem eheted meg mindet magad.”

“Ki mondta, h mindet megeszem? Nem bírok ennyit enni!” – nevette le magát a kilenckarú polip – “Tudjátok mit? Küzdjünk meg. Aki nyer, annak lehet egy kívánsága.”

“Jó, este visszajövünk, készülj fel!” – fogadta el a kihívást Marci.

Felúsztak a víz felszínére és elmesélték az ott úszkáló Bencének, hogy mi történt.

“Ki kell úsznunk a hajónkhoz, hogy a kardjainkat magunkhoz vegyük.” – mondta Mirkó.

“Tudok valamiben segíteni?” – érdeklődött Bence.

“Sajnos nem. Ezt a harcot nekünk kell megvívnunk.” – felelte Mirkó.

A délutánt a hajón töltötték és gyakoroltak a kardjaikkal. Este a nyaklánccal a nyakukban és karddal a kezükben beugrottak a vízbe és elúsztak oda ahol legutóbb elváltak a poliptól.

Legnagyobb meglepetésükre a polip mind a kilenc karjában egy kardot tartott. Erre nem számítottak. Minden tudásukra szükségük volt, hogy a kilenc kard támadásait kivédjék. Nagyon elfáradtak a harcban, de igazán sikeresek voltak: a kilenc karból négyet levágtak. Addigra a polip is elfáradt és ráadásul fájtak a levágott karjai, nagyon is.

“Mi lenne egyenlőre abbahagynánk a vagdalkozást és megbeszélnénk a dolgot?” – javasolta Mirkó a polipnak.

“Persze, hogy aztán levágjátok a maradék karjaimat is!” – riposztolt a már-csak-5-karú polip.

“Nem tennénk olyat! Megígérjük!” – válaszolt Marci lihegve.

“Miért kell ennyi hal neked, ha nem is tudsz ennyit megenni? Mit csinálsz a többiekkel?” – kérdezte Marci miután egy kicsit kipihente magát egy víz alatti szikladarabon.

“Jó helyen vannak. Egy éléskamrában.” – vallotta be a már-csak-5-karú polip.

“De ennyi? Borzasztó sok halat fogtál ki. Ennyiből évekig jól lakmározhatsz naponta többször is.” – lepődött meg Marci.

“Miért kell neked ennyi hal?” – kapcsolódott be Mirkó is a beszélgetésbe.

“Őszinte leszek veletek: nem kell ennyi.” – mondta szomorúan a már-csak-5-karú polip. – “Viszont imádok halászni és élvezem a halakkal a fogócskát.”

“Ennyi?” – fakadt ki Mirkó.

“Mi az, hogy Ennyi? ? Ez egy nagyon fontos része az életemnek! A legfontosabb!” – mérgelődött az ötkarú.

“Neked lehet. De miattad egy csomó gyerek nem ehet elég sokszor halat. Sőt! Kifejezetten ritkán ehetnek halat! Te elhalászod előlük és meg sem eszed őket. nekik meg kellene, mert éhesek.”

“Miért szerinted mit csináljak? Ha elengedem a halakat akkor azok elmenekülnek és szólnak a többi halnak is, hogy ne jöjjenek erre. És akkor nem lesz kivel fogócskáznom és unalmas lesz az életem.” – szomorodott el az ötkarú.

“Nem tudom mit kellene csinálnod.” – Mondta Mirkó – “Mit szólnál hozzá, ha mi most visszamennénk a szigetre és valamit megpróbálunk kitalálni. Holnap találkozzunk ugyanitt, délelőtt.”

“Legyen úgy” – búcsúzott el a fiúktól a polip.

A fiúk visszamentek a szigetre és elmesélték Bencének az egész históriát. Neki se volt elsőre semmi ötlete. Vacsora után még a tábortűz körül ültek és azon beszélgettek mit is tegyenek majd napfelkeltekor. Felmerült, hogy a két kiskalóz ússzon le megint és vágják le a polipot, és ezzel meg is oldódna a probléma. De végeredményben ez a megoldás egyiküknek sem tetszett. Valahogy megkedvelték a mogorva polipot – épp csak egy icipicit.

Éjfél körül járt már az idő amikor Bence egy ötlettel rukkolt elő:

“Mi lenne ha megkérnénk, hogy nekünk fogjon halat? Meg kellene kérdezni, hogy cserébe mit szeretne tőlünk? Biztos van valami amire vágyik!”

Lefeküdtek a gyerekek aludni, majd másnap délelőtt visszaúsztak a poliphoz beszélgetni. A biztonság kedvéért vitték magukkal a kardjaikat is.

“Szia! Kitaláltunk egy megoldást! Mi lenne ha a sok halból adnál a gyerekeknek mindig annyit amennyi nekik kell? Nem mindennap akarnak halat enni.” – javasolta Marci.

“És akkor ők meg csak ülnek és várják majd tőlem a halakat? Na nem! Ha halat akarnak enni akkor dolgozzanak meg érte!” – ezzel a már-csak-5-karú polip elúszott.

A fiúk visszamentek a szigetre, megebédeltek majd megint összeültek megbeszélni a fejleményeket.

“Igaza van a polipnak.” – mondta Bence – “Tudjátok mit? Menjetek vissza hozzá és mondjátok meg neki, hogy minden nap mi is segítünk a halászatban, és még közben fogócskázhatunk is jókat.”

A két fiú visszaúszott és előadták az ötletet.

“Komolyan? Játszanának velem?” – örömködött a polip – “az nagyon jó lenne!”

“Akkor holnap már kezdhetitek is!” – örült meg Mirkó – “Legyél délelőtt a sziget déli csücskében, az öbölben.”

Ezzel elbúcsúztak és visszamentek a szigetre. Egész délután játszottak a gyerekekkel, fogócskáztak, társasoztak, labdáztak. Este közösen elkészítették a vacsorát és jóízűen megvacsoráztak.

Még egy hétig maradtak, mert annyira jól érezték magukat. Az elkövetkező héten látták, hogy a gyerekek és a fiúk is milyen jól érzik magukat és milyen jókat kergetőznek a halakkal együtt a vízben.

Egy hét elteltével elbúcsúztak és elhajóztak, hogy visszaadják a mogorva mágusnak a varázsmedálokat.

Leave a comment »

A Gonosz Tengeri Boszorka

A két kalózpalánta, Mirkó és Marci, a tengeren ringatóztak. A fedélzeten társasjátékoztak, süttették a hasukat a napon, nagyon jól töltötték napjaikat. A víz felszínén kis hullámok fodrozódtak, sirályok kőröztek hajójuk felett, delfinek és halacskák úszkáltak körülöttük.

Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy egy sirály egyre hangosabban rikoltozik és rendre rászáll az árbocukra.  A főárboc tetején van az árbockosár. Ide szoktak a tengerészek felmászni, hogy minél távolabbra lássanak. A kiskalózok azt hitték mutatni akar valamit a madár, így  felmásztak a kosárba, hogy körülnézzenek. Néztek jobbra, balra, nem láttak semmit. A tenger nyugodt volt, a bárányfelhők csöndben úsztak az égen. Hirtelen megpillantottak egy aprócska szürke szigetet tőlük nem túl messze. Arra irányozták a hajót, hogy közelebbről is megnézzék.

Pár perc alatt odaértek. Meglepődve látták és hallották, hogy egy nagyon, nagyon szomorú, púposhátú kis bálnának a hátát látták.

“Szia! Hogy hívnak? És miért sírsz ilyen nagyon?” – kérdezte Marci.

“A-a-a-z Anyukámat és a-a-az Apukámat bezárta a Gonosz Tengeri Boszorka! Brühühüüüüü! Egyedül vagyok és félek!” – zokogta a bálnácska.

“Pupinak hívnak” – tette hozzá.

A két kalóz összenézett és nagyon elszomorodtak ők is.

Próbálták megvigasztalni a bálnagyereket, de nem sikerült, egyre zokogott csak. Akárhogy gondolkodtak, nem és nem hallottak még erről a Gonosz Tengeri Boszorkáról.

“Pupi! Mi lenne ha kiszabadítanánk a szüleidet?’ – javasolta Mirkó.

“Azt nem lehe-e-e-e-e-t….” – bömbölt Pupi – “Mélyen a tenger fenekén vannak egy barlangban, aminek a kijáratát egy hétkarú polip őrzi. És nem is tudom pontosan hol is van az a barlang.”

A kis kalózoknak eszükbe  jutott, hogy nem is túl régen találkoztak egy varázslóval a Dinók szigetén, hátha Ő tudna segíteni megtalálni és kiszabadítani a bálna szülőket.

Meséltek Pupinak a varázslóról és beavatták a tervükbe: elmennek a szigetre ahol a mágus él, és segítséget kérnek Tőle.

“Szerintetek segíteni fog?” – kezdett el reménykedni Pupi.

“Biztosan!” – vágták rá a fiúk nagy határozottsággal, holott korántsem voltak ilyen biztosak a dolgukban. De nem akarták Pupit megint letörni. Végre abbahagyta a zokogást és már csak halkan szipogott.

Elindultak hát a varázsló szigete felé. A hajó mellett úszott a kis bálna, nagyon figyelve, hogy le nem maradjon.

Két napig hajóztak mire elérték a szigetet. Kikötöttek a parttól távolabb, csónakba szálltak és kieveztek a partra. A parton körülnéztek és egy nagy, kéttörzsű fa irányába indultak. A kéttörzsű fa mellett jobbra kanyarodtak a sziget belseje felé, és mentek amíg el nem érték a sziget legnagyobb hegyének alját. Itt élt az egyik barlangban a Varázsló.

Illedelmesen próbáltak kopogni, de azt ők is hallották, hogy bizony ez annyira halk ahogyan a kövön kopognak, hogy biztos nem hallhatta meg a Varázsló. Így jó hangosan beköszöntek:

“Szia Varázsló!”

Dörmögés, morgolódás és mocorgás hallatszott a barlang belseje felöl. Majd előtűnt egy csúcsos kalpag, egy morcos fej majd a varázsló többi része.

“Ki merészel háborgatni nagy magányomban? Éppen teát főztem! Ajánlom, hogy ne hűljön ki miattatok!” – mérgelődött, majd észrevette kik is állnak a nem létező küszöbe előtt.

“Ti vagytok már megint! Nem megmondtam, hogy többé ne zavarjatok? Egyszer már segítettem, többször nem fogok!” – ezzel hátat fordított és indult vissza a barlangjába.

“Kérlek, hallgass meg! A Gonosz Tengeri Boszorka ellen kérjük a segítségedet! Csak épp semmit sem tudunk róla.” – kiabálta Mirkó.

“Ti a Gonosz Tengeri Boszorkához akartok menni? Megőrültetek?” – fordult meg a Varázsló. – “Elment minden józan eszetek? Az a némber egy igazi hárpia! Veszélyes és félelmetes! Mi dolgotok van vele? Már megint valami rossz fát tettek a tűzre?”

“Nem miattunk kell megtalálnunk. Találkoztunk egy kis púposhátú bálnagyerekkel akinek elrabolta a szüleit és fogva tartja őket valahol a tenger mélyén egy barlangban” – vágta ki egy szusszra Marci. – “Megígértük, hogy segítünk megmenteni őket. Pupi olyan szomorú volt és nagyon félt, megesett rajta a szívünk.”

“És mi közöm nekem ehhez?” – morcogott tovább a Varázsló.

“Mi nem tudunk a Boszorkáról semmit. Pedig ha sikerrel akarunk járni akkor minél többet kell róla tudnunk! Például, hogy hogyan cselezzük ki, vagy egyáltalán hol tartja fogva Pupi szüleit. Nem tudtuk ki máshoz fordulhatnánk. Te olyan okos vagy és tapasztalt, biztos tudod merre menjünk .” – hízelgett Marci.

A varázsló egy mogorva, öreg varázsló volt, aki nem szerette az embereket valami nagyon. Viszont azt nagyon szerette ha szépeket és jókat mondanak róla. A fiúk pedig pontosan tudták: hízelgéssel és szép szavakkal megenyhíthetik a varázsló szívét és segíteni fog nekik.

“Csak benned bízhatunk: mindig okos tanácsokat adsz és jó ötleteid vannak” – hízelgett tovább Mirkó – “múltkor is megmentettél minket! Senki más nem tudott volna olyan gyorsan ilyen okosat kitalálni, mint te.”

“Tényleg? Na, jól van, elismerem, tényleg okos vagyok. És elég csalafinta is.” – az öreg kezdte beadni a derekát, nem kellett már sok.

“Most is garantáltan kitalálsz majd egy zseniális tervet és együtt megmenthetjük a bálnákat!” – folytatták a fiúk.

“Együtt? Na azt nem!” – kiáltotta el magát az öreg. – “De tervet azt javasolhatok nektek. Nem fogok veletek menni az óceán fenekére! Azt ne is reméljétek!”

A kis kalózok őszintén örültek ennek, hiszen ők sem akarták volna, hogy egy zsémbeskedő varázsló nehezítse meg a mentőakciót. Annak viszont őszintén örültek, hogy hajlandó segíteni!

“Fiúk, gyertek be a barlangba, mostanra kész a tea is, az asztal mellett megbeszéljük mit is lehet csinálni és elmondok mindent amit a Gonosz Tengeri Boszorkáról tudok.”

A fiúk egész nap és fél éjszaka a barlangban ültek. Terveket gyártottak és vetettek el, majd hajnalra nagy nehezen megszületett a végső terv!

A tervhez ajándékot is kaptak a Varázslótól.

“Mindketten kaptok Tőlem egy-egy kristályt. Amíg ez a nyakatokban van képesek lesztek a víz alatt is lélegezni, mint a halak. Óvatosak legyetek, vigyázzatok magatokra és járjatok sikerrel!” – búcsúztatta őket a felkelő nap fényében. Majd utánuk szólt: “És majd hozzátok vissza a kristályokat!”

A fiúk holtfáradtan értek vissza a csónakhoz, alig volt erejük a csónakkal a hajóig elevezni. Pupi ezt látva szájába kapta a csónak zsinórját, amivel ki szokták kötni a parthoz, és nagy lendülettel visszahúzta őket a hajóhoz.

Pupinak várnia kellett a hírekkel egészen délutánig, mert a fiúk lefekvés előtt csak annyit tudtak mondani, hogy “Van egy tervünk!” és már aludtak is.

“A Boszorka barlangja nagyon közel van ahhoz a barlanghoz ahol a szüleidet őrzi a Hétkarú Polip. Akármit teszünk meg fogja hallani a csatazajt, tehát el kell csalni őt a barlangok közeléből.” – kezdte el mesélni Marci tervet és a részleteket. – “A barlangok a Tengermély Hegység lábánál vannak, az Alvó Vulkántól alig egy kőhajításnyira.”

“Te és a barátaid fogjátok elcsalni a közelből a Boszorkát.” – vette át a szót Mirkó.

“Jaj ne, ez nagyon veszélyesnek hangzik, én nem vagyok ilyen bátor!” – sikított fel Pupi.

“Dehogynem!” – nyugtatták meg a felzaklatott bálnagyereket a fiúk – “Az lesz a dolgod, hogy hatalmas hullámokat kell keltened a farkaddal a barlang közelében, hogy a Boszorka azt hihesse kitörni készül a vulkán. Ettől biztos megijed és megpróbál minél távolabb menni.”

“Esetleg tudsz hívni néhány barátodat, hogy segítsenek?”

“Ó. Az nem lesz gond, megyek is! Egy óra múlva ott találkozunk a Vulkán közelében!” – Pupi már ment is volna, mikor eszébe jutott: “Ti hogy fogtok lejönni a tenger fenekére? Ha jól tudom az emberek nem képesek a víz alatt lélegezni. Nekünk bálnáknak is fel kell időről időre jönni a víz tetejére levegőt venni.” – és ekkor megint hatalmas zokogásban tört ki.

“Ne félts minket, kaptunk a Varázslótól két amulettet amivel tudunk levegőt venni a mélyben is, mint a halak. … Most mi a baj? Miért sírsz még mindig? – értetlenkedtek a fiúk.

“Az Anyukám és az Apukám nem tudnak feljönni a víz felszínére ha egy tengeri barlangban vannak! Mi történhetett velük? Hogyan kapnak levegőt ott lent?”  – hangzott a válasz és egyre hangosodott a bömbölés.

“Biztos jól teleszívták  a tüdejüket levegővel. Nem lesz semmi baj!” – nyugtatgatták Pupit. – “De most siess és hívd el minél több barátodat, hogy óriási hullámokat tudjatok csapni!”

Pupi még szipogott egy kicsit, majd eliramodott a barátait megkeresni.

Egy óra múlva a kiskalózok kardjukkal a Vulkán közelében várták a hullámokat. Kikötötték magukat jó hosszú kötelekkel egy korall ágaihoz, nehogy elvigye őket is a hullámzás majd. Tökéletesen ráláttak a Boszorka barlangjára és a másik barlangra is, ami előtt ott strázsált a Hétkarú Polip, de ők nem látszódtak.

Pár perccel később érezték az első hullámokat, amik egyre erősödtek, míg majdnem viharossá nem váltak. Legalábbis a felszínen így nevezték volna. A tenger alatt pedig nem tudtak rá jobb szót.

Nem kellett sok idő, hogy a Boszorka is megérezze a hullámzást és kíváncsian kidugja a fejét a barlang bejáratánál. Mikor látta mekkora hullámok kavarognak körülötte azt hitte, hogy a Vulkán készül kitörni és nagyon megijedt. Összeszedte a legfontosabb dolgait, és – iszkiri – eliramodott. Otthagyott csapot-papot, hátra se nézett. Mirkó és Marci csak erre várt, elindultak a börtön-barlang bejárata felé, hogy megküzdjenek a félelmetes Polippal. Döbbenten látták, hogy bizony a Polip legalább annyira megrémült a hullámoktól, mint a Boszorka és ő is sietve távozott.

“Ez jó, örülök, hogy nem kell megvívnunk vele. De a kulcsot is elvitte! Nem tudjuk kinyitni az ajtót!” – mérgelődött Marci.

“Várj egy kicsit, mindjárt kitalálok valamit. Adj egy percet!” – gondolkodott lázasan Mirkó.

“Megvan! Hívd ide Pupit és a barátait, siess!” – kérte Marcitól – “Addig én előkészítek mindent!”

Miközben Marci gyorsan elúszott, Mirkó tengeri indákat vágott egy közeli bokorról és rákötözte őket a rácsokra. Mikor odaértek a kis bálnák, öten voltak, akkor mindegyiknek a szájába adott egy-egy indát és arra kérte őket, hogy egyszerre és óriásit rántsanak rajta.

Marcival ők is megfogtak egy-egy indát és:

“Egy, Kettő, és Hááárom!” – vezényelt.

Elsőre az ajtó meg sem mozdult. Pupi Anyukája és Apukája látta miben mesterkednek a gyerekek. Másodszorra mikor elhangzott a Hááárom! akkor ők belülről nyomni kezdték a börtön ajtaját. Harmadikra a az ajtó hangos reccsenéssel megadta magát.

Kiszabadultak!

Nagyon gyorsan felúsztak a felszínre levegőért és, hogy minél messzebb legyenek mikor a Boszorka rájön az átverésre. A többi bálnagyerek pedig hamar hazaúszott.

Pupi és a szülei a  felszínen hatalmas örömködés közepette ölelgették egymást.

“Nagyon köszönjük a segítséget! Nem is tudom hogyan hálálhatnánk meg!” – örömködött BálnaAnyuka – “Azt hittük sose fogjuk Pupit újra látni! Alig bírom elhinni, hogy újra együtt vagyunk!”

“Bármikor szükségetek lesz segítségre mi ott leszünk!” – ígérte BálnaApuka – “Örökké hálával tartozunk nektek a bátorságotokért és jó szívetekért!”

“Nagyon köszönjük, de nem szükséges. Láttuk Pupit mennyire neki van keseredve, nem tehettük meg, hogy nem segítünk neki!” – mondta Mirkó és Marci is – “Igazán örülünk, hogy a végén minden jóra fordult és sikerült!”

“Áruljátok el miért tartott fogva bennetek a Boszorka?” – ezt a kérdést fel kellett tenniük a fiúknak. Nagyon kíváncsiak voltak.

“A Boszorka egy régi tekercsben olvasta, hogy ha sokáig fogva tart a közelében két púposhátú bálnát akkor a varázsereje meg fog növekedni.” – válaszolta BálnaApuka és BálnaAnyuka – “Mi tudjuk, hogy ez nem így van, de nem bírtuk meggyőzni. És nem hitte el, hogy ha napokig nem megyünk fel a felszínre levegőért elpusztulunk. Az volt a szerencsénk, hogy nagyon, óriásian, teleszívtuk a tüdőnket mikor elkapott bennünket. de már nem sokáig bírtuk volna.”

A két kalózpalánta teljesen kikelt magából!

“Ez milyen hülyeség?! Hogy képzelheti ezt valaki? És hogyan gondolhatja, hogy neki jobb lesz attól, hogy másokat kínoz?!” – teljes volt a felháborodása a fiúknak – “Nem hiszem el, hogy valaki ilyen buta lehet!”

“A butaság és a tudatlanság sok baj és bánat okozója, sajnos. De ami még rosszabb teljesen hajthatatlan volt, nem hallgatott az érveinkre és nem lehetett megbeszélni vele.” – szomorodott el újra BálnaAnyuka.

Még egy jó darabig beszélgettek arról, hogy mit is lehetne ilyen helyzetben még tenni, és talán mivel lehetne még meggyőzni a Boszorkát.

Egy idő után azonban olyan éhesek lettek, hogy kénytelenek voltak a világ nagy dolgai helyett a saját gyomrukkal törődni. A bálnacsalád mielőtt hazament volna megfogta a vasmacskát és behúzták a legközelebbi sziget kikötőjébe a kis kalózok hajóját. Így legalább ők is kényelmesen megtömhették a bendőjüket.

A teljes kikötő népsége ámulva nézte amint a hajót bevontatja két felnőtt és egy ficánkoló, nagyon boldog bálnagyerek a dokkokba.

Amint a fiúk partra szálltak mindenki hallani szerette volna mi történt! Nem láttak még ilyet, és sejtették, hogy egy igen érdekes kaland lehet a háttérben!

Hát még ha tudták volna Mirkónak és Marcinak még hány ilyen érdekes kalandja volt! 🙂

Leave a comment »